Mindezt még hétfőn fogalmaztam meg magamnak:
Sokkolódva ülök a gép előtt.
Ennyire könyv még nem érintett meg. Ez persze nem igaz, mert volt
már rá példa, csak olyan könyv nem volta, ami áttételesen is,
de rólam szólt volna. Rádöbbentem 1-2 dologra magammal
kapcsolatban. És most nem nemi identitású, vagy viselkedési, vagy
valami hasonló ügyben, hanem a legfontosabban. A szeretés és a
szeretve levés viszonyában. A könyv, amit olvasok, Hidas Judittól
a 9. Először csak azért akartam kivenni, mert Judit a szerzője és
valójában anyának akartam kivenni elsősorban és csak másodsorban
magamnak. Azonban a sztorija miatt megtetszett és elkezdtem. Először
elég fenntartásos voltam bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mert ez
egy tipikus ponyvaregénynek indul. Most azonban a közepén tartok
és inkább úgy gondolom, ez egy lelki dráma. A főszereplő
hatalmas önmegismerésen megy keresztül a sztoriban, ami alapjaiban
rengeti meg a kapcsolatairól alkotott képét. Mármint a
szerelmeiről alkotott képét. És teljesen átéreztem, ahol most
tart. Rájött arra, hogy nem bírja elviselni a kudarcokat; ahogy
nagyon sokan nem. Persze mondhatnánk, hogy ez nem nagy dolog, hogy
átérzem, de az elmúlt pár hónapi anyával való veszekedések
során többször előkerült, hogy mekkora egy szar életem van már
most; hogy elpuskáztam a jövőmet és már most el van szarva
minden dolgom. És így is érzek, mert minden jó lehetőség
kicsúszott a kezemből. Csak a könyvbeli főszereplővel
ellentétben (Pirosnak hívják) engem nem a maximalizmus lökött a
kudarcok szenzitív kezelésébe, hanem a lustaságom. Jó. Ezt eddig
is tudtam. Azonban ami még ehhez kapcsolódik és a könyv nélkül
soha nem hoztam volna összefüggésbe, az az, hogy a kudarcok
kerülése miatt nem engedek magamhoz senkit igazán közel,
bármennyire is szeretném, ha végre összejönne egy épkézláb
kapcsolat. De nem tudom mitől félek. Nem mondhatom azt, hogy várom
a szőke herceget fehér lovon (bár szerintem minden nő legbelül
várja őt) próbálok tenni a kapcsolatépítések ügyében, de
most rádöbbentem, hogy valószínűleg minden kiszemeltem számára
azt sugárzom kifelé, hogy elérhetetlen vagyok. És nem a kinézetem
miatt, hanem mert nem engedném közel őket magamhoz. Pedig nem
vagyok képtelen rá. Egyszer-kétszer már sikerült, csak az nem
sült el jól. Lehet,hogy ettől félek? Hogy innen indul minden? De
a közelengedés nem volt feltétlenül kudarc, mert születtek
belőle egész jó, sőt akár nagyszerűnek is nevezhető fiú-lány
barátságok, csak szerelni kapcsolatok nem. Pedig nagyon vágyom már
rá, hogy valaki Úgy törődjön velem. És ne csak a szomszédlány
legyek, akitől leckét lehet kérni, vagy akinek béna a fogsora és
sosem képes elég szexin öltözködni, vagy ha megteszi nem elég
bátor, hogy kihasználja az adottságait. Dagonyázom az
önsajnálatban. És megint fizikailag fáj a szívem. Fura. Úgy
tűnik mostanában egy napra sem tud elhagyni a fájdalom. Pedig tök
boldog voltam ma. Anyával is viccelődtünk ma, olyan jó érzés
volt, nem vesztünk össze igazán. Na jó. Befejezem. Remélem
egyszer lesz olyan ember Rajtatok kívül, akivel ezt meg tudom majd
beszélni.
