Hidas Judit: 9

Mindezt még hétfőn fogalmaztam meg magamnak:

Sokkolódva ülök a gép előtt. Ennyire könyv még nem érintett meg. Ez persze nem igaz, mert volt már rá példa, csak olyan könyv nem volta, ami áttételesen is, de rólam szólt volna. Rádöbbentem 1-2 dologra magammal kapcsolatban. És most nem nemi identitású, vagy viselkedési, vagy valami hasonló ügyben, hanem a legfontosabban. A szeretés és a szeretve levés viszonyában. A könyv, amit olvasok, Hidas Judittól a 9. Először csak azért akartam kivenni, mert Judit a szerzője és valójában anyának akartam kivenni elsősorban és csak másodsorban magamnak. Azonban a sztorija miatt megtetszett és elkezdtem. Először elég fenntartásos voltam bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mert ez egy tipikus ponyvaregénynek indul. Most azonban a közepén tartok és inkább úgy gondolom, ez egy lelki dráma. A főszereplő hatalmas önmegismerésen megy keresztül a sztoriban, ami alapjaiban rengeti meg a kapcsolatairól alkotott képét. Mármint a szerelmeiről alkotott képét. És teljesen átéreztem, ahol most tart. Rájött arra, hogy nem bírja elviselni a kudarcokat; ahogy nagyon sokan nem. Persze mondhatnánk, hogy ez nem nagy dolog, hogy átérzem, de az elmúlt pár hónapi anyával való veszekedések során többször előkerült, hogy mekkora egy szar életem van már most; hogy elpuskáztam a jövőmet és már most el van szarva minden dolgom. És így is érzek, mert minden jó lehetőség kicsúszott a kezemből. Csak a könyvbeli főszereplővel ellentétben (Pirosnak hívják) engem nem a maximalizmus lökött a kudarcok szenzitív kezelésébe, hanem a lustaságom. Jó. Ezt eddig is tudtam. Azonban ami még ehhez kapcsolódik és a könyv nélkül soha nem hoztam volna összefüggésbe, az az, hogy a kudarcok kerülése miatt nem engedek magamhoz senkit igazán közel, bármennyire is szeretném, ha végre összejönne egy épkézláb kapcsolat. De nem tudom mitől félek. Nem mondhatom azt, hogy várom a szőke herceget fehér lovon (bár szerintem minden nő legbelül várja őt) próbálok tenni a kapcsolatépítések ügyében, de most rádöbbentem, hogy valószínűleg minden kiszemeltem számára azt sugárzom kifelé, hogy elérhetetlen vagyok. És nem a kinézetem miatt, hanem mert nem engedném közel őket magamhoz. Pedig nem vagyok képtelen rá. Egyszer-kétszer már sikerült, csak az nem sült el jól. Lehet,hogy ettől félek? Hogy innen indul minden? De a közelengedés nem volt feltétlenül kudarc, mert születtek belőle egész jó, sőt akár nagyszerűnek is nevezhető fiú-lány barátságok, csak szerelni kapcsolatok nem. Pedig nagyon vágyom már rá, hogy valaki Úgy törődjön velem. És ne csak a szomszédlány legyek, akitől leckét lehet kérni, vagy akinek béna a fogsora és sosem képes elég szexin öltözködni, vagy ha megteszi nem elég bátor, hogy kihasználja az adottságait. Dagonyázom az önsajnálatban. És megint fizikailag fáj a szívem. Fura. Úgy tűnik mostanában egy napra sem tud elhagyni a fájdalom. Pedig tök boldog voltam ma. Anyával is viccelődtünk ma, olyan jó érzés volt, nem vesztünk össze igazán. Na jó. Befejezem. Remélem egyszer lesz olyan ember Rajtatok kívül, akivel ezt meg tudom majd beszélni.