Sooo, ez egyszerű. Az alkoholt addig eltűröm, amíg nemválik valakinek mindennapos betevőjévé minta víz. Azonban azt sem vallom,hogy egy jó partyhoz feltétlenül szükséges. Sőt. Nem egyszer volt már olyan,hogy alkohol nélkül is tudtunk ugyanolyan jót bulizni, mint vele.Ugye gleeks????
A drogokról meg azt hiszem egyértelmű a hozzáállásom! Teljes mértékben elítélem azokat akik bármit is használnak,azonban mindig próbálom megérteni, hogy miért teszik, amit tesznek!!! Azokat,akik pedig még be is ismerik, hogy igen, én függő vagyok,de próbálok tenni ellene, azokat meg természetes tisztelem!!! Szerintem ezzel a betegséggel kapcsolatban az egyik legfontosabb dolog, hogy felismerjük azt és gyűjtsünk annyi erőt,hogy megpróbáljunk leszokni. Persze ez gyakran nem könnyű és nem is megy egyik napról a másikra, de akkor is tenni kell érte, ahelyett, hogy feladnánk!!!!!
Óóóó!!! Ez igen egyszerűűűű!!! Persze egy nagybetűs ÁLOMról van szó, de ettől függetlenül nagyon remélem, hogy ha nem is teljes egészében, de kis részében teljesül. Persze, mint a legtöbb korombeli gyereknek(akik nem ott laknak): USA. Azon belül pedig LA. Jobban mondva Kalifornia. Lehet Pasadena, LA., San Diego, San Francisco(Oh, Darren, my love <3), Santa Barbara(Psych) vagy a többi kedvencem. A másik nagybetűs ÁLOM meg egy szilveszter NYC.-ben. Asszem több nincs is. De azért Párizzsal is kiegyeznék. :P Persze az teljesen más lenne, de az is egy álom! :) Annyiszor elképzeltem már.
Persze, ha viszont a realitás talaján akarok lenni, akkor valószínűleg épp Claryvel fogok lakni Pest valamelyik patinás környékén (I hope so).
Ez ugye csak a helyszín, de ezt a kérdést többféleképpen is értelmezhetjük. Szóval, ha a helyzetemre, akkor álmaimban nem vagyok óvónő; és úgy tűnik a mostani új iskola (werk) talán segít megtalálni, hogy mégis hova tartozom valójában.(zenei világ). De ezek is csak remények. Mondjuk akkor sem leszek kiakadva, ha 10 év múlva valami teljesen más melóm lesz és még lehet, a felszolgáláshoz. Az sem lesz rossz. A lényeg, hogy önállóan fenn tudjam magam tartani.
Na ez most nem lett oly hosszú, ezért cserébe két számot is berakok:
A mai napra befüggesztem a kihívást. Valami sokkal fontosabb dolog történik velem, amiről muszáj írnom, mert holnaptól nagy napok állnak előttem és nem sírhatok egész nap, mert helyt kell állnom életem összes színterén. Szóval csak egy kérdést tennék fel: Ti hogyan tudtátok feldolgozni bármelyik szerettetek halálát? Illetve, ha nem hirtelen jött, hanem előre lehetett tudni, hogy elkövetkezik, akkor hogyan erősítettétek meg magatokat, hogy nem törtetek össze annyira, hogy fel tudtatok állni a padlóról?
Nincs sok ideje hátra. És már nem ugyanaz az ember, aki a betegsége előtt volt. Nem tudom már úgy kezelni őt, mint régen. Nem tudunk elmenni helyekre, hogy élvezetessé tegyük a véget. Nem lehet vele beszélni sem, szinte annyira gyenge. Nem tudok neki segíteni. És magamon sem. Innentől a születésnapjaimnak lesz egy fekete árnyalta is. Sosem fogja látnia dédunokáját járni. Sosem fog megtanítani kötni és nem fog többet mesélni a régi időkről, amiket mindig megígért. Nem mondja el nekem századszorra is, hogy egy régi képen ki kinek a kije. Vége lesz és soha többé nem szólhatok hozzá. Már most látom rajta, hogy lát valakit Onnan. Nem tudom kit, de mivel anya nem hisz ebben, ezért nem tudom kipuhatolózni. És attól félek, hogy nem leszek itt időben. Mondjuk nem akarok Akkor itt lenni, vagy mégis? Még ezt sem vagyok képes eldönteni... Ez jobban fáj minden veszteségemnél az életem különböző területein. Mellette akarok most lenni és mégis képtelen vagyok, mert nem akarok megbirkózni a gondolattal, hogy valószínűleg a márciust sem fogja megélni. Tessék. Sírok, pedig megfogadtam, hogy addig nem fogok sírni, amíg el nem indulok haza. Ennek nem így kellene véget érnie. Life sucks bitches, ezt úgy tűnik mostmár végérvényesen el kell fogadnom.
Úgy döntöttem, ideje valami vitalitást vinnem ebbe a blogba! Így egy 30 napos kihívásra szántam el magam. Itt is az első:
"Your current relationship, if single discuss how single life is."
Persze ne gondoljátok, hogy még angolul is tolom a dolgot, annyira nem vagyok pro. De magyarul remélem menni fog.
Na, hát így single-ként V-nap (képtelen vagyok leírni, annyira rühellem) után lassan 2 nappal, pont tökéletes témát kaptam. Hááát... Egy szóban összefoglalva: SZAR. De ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégsem annyira. Persze, hiányzik az, hogy valakivel összebújjak pl egy moziban(meg persze egyéb nyalánkságot műveljek :P ), és persze féltékeny is vagyok az általam ideálisnak aposztrofált kapcsolatban élőkre; de igazából a mostani elfoglaltságaim mellett elképzelhető, hogy nem lennék képes megadni azt a törődést a társamnak, amire mindannyiunknak szükségünk van egy új kapcsolatban. Igen, valamilyen szinten most karrierista vagyok (meg egy nagy frászt, csak leterhelt suli- és családügyileg - mind2 családomra gondolok). Aztán persze ez nem jelenti azt, hogyha beüt esetleg a ménykü, akkor nem vágnék bele bármibe, de én egyrészt mindigis nehézkés voltam az ilyenekben (ami szintén nem igaz, csak mostanra túl sokszor ejtettek pofára) másrészt a legtöbben a "girl next door" kategóriába sorolnak (és nem az azonos címmel futó amerikai filmre gondolok; magyarul a szánalmas "Szüzet szüntess" címmel volt nézhető, jópár éve. ) De hogy a címhez visszakapcsolódjak. Milyen a single-élet? Amikor a barátnőiddel mászkálsz az utcán és megbámulsz egy halom dekoratív emberkét. Vagy amikor bementek egy plázába és annyit infantiliskedtek, amennyit csak akartok. Amikor azért mész a szintén single- barátnőiddel bulizni, hogy bepasizzatok, de valójában te sem a szórakozóhelyért, sem az ottani "pasik"ért nem vagy oda (szívem szerint állatoknak nevezném őket).
Ettől függetlenül jól érzem magam. És ha mégis párocskákat látok az utcán, akik mondjuk felidegesítenek az egymás szájában való matatásukkal, akkor az általam dicsőített párosokra gondolok a barátaim közül, vagy felhívok valakit, hogy terelje el a figyelmem. Igen. Néha vannak olyan periódusok az ember életében, amikor nagyon akar valamit. Aztán megtanulja, hogy van olyan dolog is, amit nagyon akar, de a körülmények miatt mégsem érheti el, ezért fel kell adni az egészet. De félreértés ne essék! Ez nem bukás! Csak késleltetés! De persze azt is tudni kell, meddig késleltessünk! Szóval az igazi tanácsom végülis az lenne, hogy próbálkozzunk, de ne körmünk szakadtáig! És ha újra úgy érezzük, hogy az érzelmi hullámvasút alján vagyunk, akkor elő a legjobb barátokkal, a kedvenc sorozatokkal/filmekkel/zenekarokkal/stb. És induljon a program szervezés. Ugyanis ki tudja mi sül ki abból, ha elmegyünk egy-egy nem party eventre. ;)
Lehet, hogy nem a legjobb zene ehhez a témához, de miközben írtam, ez ugrott be, szóval tessék:
