Passing by...

Utálom az emberi memóriát. Amikor nem kéne, kósza emlékfoszlányok jutnak eszedbe a múltból, amik csak facsarnak még egyet, a kegyetlen igazsággal amúgy is átszúrt lelkeden, amikor meg szükséged lenne rá, zsupsz, semmivé foszlott... Hogy lehetünk egyszerre az "evolúció csúcsa", s mégis olyan gyengék? Miért vagyunk halandók? Mi értelme így az egésznek? Miért van az, hogy mindig ugyanazok az emberek járnak pórul az élet különböző színterein, míg ugyanolyan társaik mindig sikeresek? Karma, kisugárzás, Univerzum? Egy nagy frászt! Hittem bennük, de már fogalmam nincs, hogy mégis mi a francban higgyek, ha akarok még egyáltalán bármiben. Az a kurva nagy igazság ezen a nagy Föld-ön, hogy nincs igazság. Tudom, az élet múlandó, és ezt nem tudjuk megváltoztatni, próbáljuk inkább mindig a legjobbat kihozni a dolgokból, de mi van, ha olyan körülményekben élsz, hogy nem tudsz változtatni, még ha belepusztulnál is? Mi van akkor, ha pár év alatt belefáradsz és nem akarod folytatni? Persze mondják, akkor is küzdj, mert megtérül... Hát én ezt soha az életben nem tapasztaltam még. És mi van, ha a körülményeken nem változtathatsz, mert abba születsz? Nem mindenki válogathatja meg, hogy hol és hogyan éljen. Na, de eltértem a témától. A lényeg, hogy egy pár pillanattal ezelőtt rájöttem, hogy bármennyire is önző dolog, ha oda kerülnék, ahol most ő van, akkor nem azért akarnám feladni, mert felakarnám adni, vagy bántani akarnám a szeretteimet; épp ellenkezőleg, azért akarnám feladni, hogy ne lássanak rosszabb állapotban. De nem akarok ide kerülni. gyorsan akarok rajta túl lépni a semmibe, ahol biztosan jobb ennél...

fájdalmam kifejezője #1
fájdalmam kifejezője #2
#3

Amúgy néha azon is elgondolkozom, hogy nincs értelme a nyomorúságot továbbadni, sem megosztani a saját nyomoromat mással, szóval értitek....