Hetek óta... Hetek óta van ez az érzés... Mint egy rossz bipoláris depressziós... Semmi ok nem lenne arra, hogy szomorú legyek. A nap süt, az időjárás jó. A saját napom is tök jó volt, érdekes; olyan embereket hallhattam előadni, akiket nem mindennap hallhat az ember(Czeizel Endre, Winkler Márta) És a barátaim is körülvettek. Sőt, még a kinézetem is tök csajos volt és többen megdicsérték a választásom. Meg a ponchom is, amit a gimiben nem mertem felvenni, a sok hülye sznob miatt (ha valaki olvassa és tudja, melyik gimiből jöttem, akkor excuse, de az a diákközösség kirekesztő, ezt be kell ismerni). Meg a szalagaavatóra vett cipőm is rajtam volt, ami anno nagyon törte a lábam, de ma egész jó volt. Szóval pöpecül néztem ki, de még ez sem tudott feldobni igazán. Délelőtt az előadásokon végig a "Come Whay May" szövege ment a fejemben a Moulin Rouge-ből; aztán meg bármit hallgattam, még a Wake Me Up-ot is, a Wham-tól(Glee covert persze) nem tudott felvidítani... Még az sem, hogy az outfitem beváltotta a hozzáfűzött reményeket bizonyos embereknél... ;P Semmi. És ez nem először fordult elő. Már hetek óta van ez. A múltkor is csak ültem a többiek között és valami furcsa örvény kapott magával és nem tudtam szinte megszólalni sem, mert csak néztem magam elé. Borzasztó és az a baj, hogy nem tudom, miért van...
Szerencsére végül egész jó lett az este a twitter miatt; de arról majd később... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése