Pain

Ma láttam Kölyköt az utcán. Egy nálunk felkapott utcai kajáldánál állt a Kálvinon. Elmentem mellette és még ennyi idő után is megdobbant a szívem. Nagyon szerettem régen - döbbentem rá. Túlságosan is. Jobban, mint ő valaha megérdemelte volna... Szóval pont telefonáltam és a metrólejáró előtt megfordultam, hogy a felszínen beszéljek anyával; meg hogy titkon visszanézzek Rá. Nem tudtam eldönteni, hogy sorban áll, vagy csak vár valakit. És mivel az össze béna amerikai romkom kínosabbnál kínosabb jelenete lejátszódott a fejemben, nem is beszélve a beszariságomról - mentségemre szóljon, lekopott a fearless runám - nem mentem oda hozzá köszönni. Mert nem tudom, hogy reagált volna... Amúgy miért is foglalkozom vele??? Le kéne szarnom és nem zavarnom őt többé. Nincs rám szükség. Soha nem is volt. Soha nem is szeretett, vagy kedvelt. Én csak egy rangon aluli "udvarlója" voltam. Egy a rajongói klubból. Egy veterán. :) Mert bárki is mondja, hogy nincs neki, én TUDOM, hogy van neki. Mármint nem szervezett fangirl-ökről van szó, de bárhova teszi be a lábát, mindig körülrajongja egy-két (vagy legalább 10) lány. De mégsem tudom figyelmen kívül hagyni, mert ő is egy részem lett azzal például, hogy bizonyos szokásait átvettem. Pedig muszáj lesz búcsút inteni neki, mert valszeg egy egészséges kapcsolatom van kibontakozóban. Jesszus, ezt leírtam? Basszus, jobb lenne nekem magányosan. Pedig törődök a környezetemben lévő hozzám közel álló személyekkel. Akkor mégis mi a probléma??? ... Van egy személy, aki (szerintem) érdeklődést mutat irántam. Mi lenne, ha most az egyszer nem szarnám el? Attól függetlenül mondom ezt; hogy valójában nem is akarok vele kapcsolatot. SHIT! Ezt is leírtam? Ez ugyanis az egyik legnagyobb dilemmám mostanában: egyik pillanatban úgy érzem, hogy igenis kell; másik pillanatban pedig nem. Áh! Látszik, hogy nő vagyok. De persze alá tudom támasztani, hogy miért nem kéne összejönnünk: mindketten csak pótlékot lehetünk a másiknak,mert másokért sokkal jobban oda vagyunk és a barátságunk pedig szorosabb, mintsem pótlékok legyünk. De olyan jó, amikor néha titkon megsimogatom a karját, vagy ő az enyémet! Áh! Gratulálok Lia, kölyökből megint eljutottál Alcide-ig. *Tapsvihar* Szóval visszatérve az eredeti témára: úgy elmondtam volna Kölyöknek, hogy nem "harapok" és már nem is érdekel úgy; de azzal, hogy  kiléptünk egymás életéből; az enyémben egy hatalmas űr keletkezett; amit más már nem igen tud betölteni. Remélem ezt soha nem fogja elolvasni!