...

A mai napra befüggesztem a kihívást. Valami sokkal fontosabb dolog történik velem, amiről muszáj írnom, mert holnaptól nagy napok állnak előttem és nem sírhatok egész nap, mert helyt kell állnom életem összes színterén. Szóval csak egy kérdést tennék fel: Ti hogyan tudtátok feldolgozni bármelyik szerettetek halálát? Illetve, ha nem hirtelen jött, hanem előre lehetett tudni, hogy elkövetkezik, akkor hogyan erősítettétek meg magatokat, hogy nem törtetek össze annyira, hogy fel tudtatok állni a padlóról?

Nincs sok ideje hátra. És már nem ugyanaz az ember, aki a betegsége előtt volt. Nem tudom már úgy kezelni őt, mint régen. Nem tudunk elmenni helyekre, hogy élvezetessé tegyük a véget. Nem lehet vele beszélni sem, szinte annyira gyenge. Nem tudok neki segíteni. És magamon sem. Innentől a születésnapjaimnak lesz egy fekete árnyalta is. Sosem fogja látnia  dédunokáját járni. Sosem fog megtanítani kötni és nem fog többet mesélni a régi időkről, amiket mindig megígért. Nem mondja el nekem századszorra is, hogy egy régi képen ki kinek a kije. Vége lesz és soha többé nem szólhatok hozzá. Már most látom rajta, hogy lát valakit Onnan. Nem tudom kit, de mivel anya nem hisz ebben, ezért nem tudom kipuhatolózni. És attól félek, hogy nem leszek itt időben. Mondjuk nem akarok Akkor itt lenni, vagy mégis? Még ezt sem vagyok képes eldönteni... Ez jobban fáj minden veszteségemnél az életem különböző területein. Mellette akarok most lenni és mégis képtelen vagyok, mert nem akarok megbirkózni a gondolattal, hogy valószínűleg a márciust sem fogja megélni. Tessék. Sírok, pedig megfogadtam, hogy addig nem fogok sírni, amíg el nem indulok haza. Ennek nem így kellene véget érnie. Life sucks bitches, ezt úgy tűnik mostmár végérvényesen el kell fogadnom.